Érzelmi vadkapitalizmus

 

A vadkapitalizmus fogalma a kapitalizmus kialakulásának kezdeti szakaszából ered, s arra az időszakra utal, ahol a minél nagyobb profit termelése, az egyéni haszon elérése a másik ember életminőségének, kultúrájának, hagyományának, moráljának, erkölcsének, boldogságának és egészségének rovására történik.

Most az érzelmek területén éljük meg mindezt, hisz az „ÉN” és csakis az „ÉN” fogalma számít, semmi más. A „MI” fogalmára már nem emlékszünk. Régen feledésbe merült.

Minap egy orvosi intézményben vártam a leletemre. Mindig sokat kell várni, ezért általában olvasni szoktam. Most is így tettem. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy egy férfi le sem veszi rólam a szemét. Egyszer csak eluntam, akkurátusan levettem a szemüvegemet, becsúsztattam a tokjába, összecsuktam a könyvem, s mindkettőt a táskámba tettem. Érdeklődve a férfi szemébe néztem, mely fiatalos volt és eleven. Ezt kevesen szokták bírni, ő viszont magabiztos nyugalommal viselte. Olyan „megkímélt férfikorban” volt. Nem lehetett megállapítani, hogy negyven vagy hetven éves. Vajon ki lehet? Mivel foglalkozik? Vajon mire vágyik?  Vajon minek örülhet? – időztem gondolataimban.

Kisvártatva a nevemet hallva átvettem a leletet, s parkolóba mentem. A férfi a kocsijánál állt. Csodálkozva vettem észre, hogy épp az én autóm mellett parkolt.

- Csókolom! – szólított meg.

- Jó napot kívánok! - mondtam illedelmesen.

- Valami folytatás? – kérdezte.

- Mire gondol?

- Ahogy így elnéztem a rendelőben, nagyon hasonlít egy fiatalkori kedvesemre… s vágyaim támadtak….

- Ó! És mondja csak! Miféle vágyai támadtak?

- Szeretnék meginni Önnél egy kávét, aztán ki tudja…

- Nálam?! … - csodálkoztam rá. Ne haragudjon, de hány éves?

- Hatvan plusszos… Fontos?

- Nem. Csak arra gondoltam, hogy annak idején nagyon kedves lehetett Önnek az a hölgy, akire így negyven, - negyvenöt év távlatában is örömmel gondol …

- Így igaz!

- Én nem szeretnék evvel az emlékképpel versenyre kelni, mer azt gondolom, nem is lehet.

- Nem is kell! Mindig, mindenki más. Akkor még fiatal voltam és ügyetlen.  Mára viszont jó szertő lettem!

- Örülök, hogy meg van magával elégedve. Van társa?

- Igen, de … másra is vágyom.

- Megértem, de én nem szeretnék az Ön szeretője lenni. Nekem, más elképzeléseim vannak a párkapcsolatról. Ugye megérti?

- Meg! De miért utasítana vissza? Miért nem próbál ki?

- Mert, ahogy így elnézem, első látásra nem érzek semmit. Egyszerűen nem vágyom Önre!

-  Pedig volt olyan kapcsolatom, aki azt mondta, hogy azért szakít velem, mert nagyon jó vagyok az ágyban, s ezért veszélyes vagyok a számára.

- A szerelem, mindig veszélyes… de ez, ez nem az. Mondja, hány évesnek néz?

- Ötven plusszos.

- Stimmel! Hát… eddig soha nem tettem olyat, hogy csak megnézem egy férfi kemény, feszes fenekét, s rögtön berántom az ágyamba… Nézze! Lehet, hogy ez szokatlan önnek... de ha eddig nem tettem… hát most már nem fogom elkezdeni…

- Miért nem? Ilyen világot élünk! Megszerezzük magunknak azt, amire, akire vágyunk! Kihasználunk minden lehetőséget! Miért baj ez?

- Nem baj, ha így gondolja, csak nekem ne legyen kötelező!

- Még mindig úgy gondolom, hogy próbáljon ki! Nem bánja meg! De ha mégis, legfeljebb ennyi volt. Ugyan mit veszíthet?

- A jó érzésemet!

- Azért gondolja meg! Majd felhívom, de most mennem kell!

Azzal beült a kocsijába és elhajtott. Vettem pár mély lélegzetet, s én is beültem az autómba, s haza hajtottam.  Na! Ez is csak velem történhetett meg!

Este beszélgettem a távolban élő lányommal, s elmeséltem neki a történetet. Jókat kuncogott, mire megkérdeztem, hogy ugyan már…

- Mi olyan vicces!?

- Ne haragudj, csak elképzeltelek, ahogy tágra nyílt, ártatlan kék szemekkel, kissé hitetlenkedve nézel a pasira, aki így letámadott. De akár hiszed, akár nem, ilyen világot élünk! Mindenki erőszakos! Akár bevallja, akár nem! Van, aki nyíltan csinálja, van, aki nem! Legalább is, a világnak azon a részén, amelyiken én élek, itt bizony csak az marad életben, aki erőszakos!

- Azért nem létezik, hogy mindenki ilyen!

- De!... Persze, a te hiperérzékeny lelked ezt nehezen viseli! El tudom képzelni azt a pasit, aki így fényezve magát egyre hevesebben akar meggyőzni arról, hogy őt nem érdemes kihagyni, mert hisz "ő életed pasija", te pedig jól vasaltan, belőtt séróval, a tűsarkúdban toporogva, rezzenéstelen arckifejezéssel azon gondolkodsz, hogy jól nevelten, mikor vágd kupán. Vicces lehetett! – kuncogott tovább.

- Látom, jól ismersz, de mindennek eljött az ideje!

- Na! Mi történt? Nem értette a NEM-et, s fegyverként használtad a topánkádat?

- Azt azért nem! Nagy valószínűséggel nem szokták visszautasítani, s ezt nehezen viselte. Pár nap múlva felhívott, s azt monda:

o  Visszavonom az ajánlatomat. – mondta.

o  Hálás vagyok, hogy gazdasági nyelvre váltott, ebben kicsit jártasabb vagyok. - mondtam. Bár nem értem, mit von vissza?! Az ön pályázata nem jutott el a postabontásig, mert alapvetően formahibás volt. Így nincs mit visszavonnia. Az ajánlata egyszerűen nem volt érvényes! 

o  Sajnálom!

o  Higgye el, én is!

Attól tartok, mindketten mást sajnáltunk. A férfinak ugyan megadatott a vadászat öröme, de csalódott volt, és sajnálta, hogy most ugyan zsákmány nélkül maradt. Azt gondolom, nem sokáig.

Én viszont azt sajnáltam, hogy ez a férfi talán soha nem tapasztalta, - és értette meg, hogy mit jelent a „MI” fogalma. Folyamatosan csak magáról beszélt, a saját vágyairól. Megszokhatta, hogy vezetőként mindig az történt, amit ő akart, s nagy valószínűséggel így volt ez a magánéletében is. Kevesen mondhattak neki ellent, s ha mégis megtörtént, meg sem hallhatta. Ha te nem vagy hajlandó… nem gond…. hát akkor majd más, … más majd az lesz… igazán nem gond!

Ilyenben, már bőven volt részem! Csoda, ha tudni sem akarom, hogy milyen lehetett az ágyban?!

Akár egy érzelmi vadkapitalizmus! Én megszerzem azt, aki pillanatnyilag kell nekem, nem érdekel a másik, kihasználom a végtelenségig, mert csak a saját vágyam, csak a saját örömöm számít, majd mikor már nincs szükségem rá, kirúgom, s mehet, amerre lát. Gond nélkül szerzek magamnak másik macskát, akit nyúzhatok, hisz a régit már úgyis untam! Tényleg ilyen világot élünk?

Gondolataimból egy postán érkező esküvői meghívó szövege zökkentett ki.

 

„Mi azt tapasztaltuk, hogy nekünk egymással a legjobb.

Szeretnénk megosztani Veled az örömünket,

ezért szeretettel meghívunk az esküvőnkre.”

 

... olvastam boldogan...  

 

Milyen nagyszerű, hogy vannak, akik még emlékeznek a „MI” fogalmára, s az „ÉN” sérelme nélkül ki tudják egészíteni életüket a „MI” örömével!

Micsoda különbség! ... Micsoda különbség!...- lelkendeztem.